Sunday, August 22, 2010

Dalai láma és Karmapa kérdése a GEO-ban

Először meglepődtem, mennyi apró pontatlanság és helytelenül használt fogalom akadt a magyar GEO 2010. májusi számában, a Karmapáról szóló cikkben. Most csak ezeket szeretném sorra tisztázni, és nem akarok foglalkozni a nagyvonalú és kívülálló szemléletből fakadó pontatlanságokkal, csalóka hangsúlyokkal és leegyszerűsítésekkel. Ezek nagy része a fogalmak magyarázatánál úgyis előkerül. Ezeket egy szaklektor kiszűrhette volna. Az persze igaz, hogy sokan gondolják azt, hogy értenek a témához, és az ilyen vagy másmilyen "szakértők" között nincs egységes fogalomhasználat. Így én is csak arra törekszem, hogy világosabb legyen, miről is szól a cikk, és az emberek tisztábban láthassanak a kérdésben. Nem célom kritizálni a cikket (cikkeket), egyszerűen szeretném eloszlatni a félreértéseket, világosabbá tenni a homályos megfogalmazásokat, hogy akit érdekel a téma, megláthassa, mire is vonatkoznak a Tibettel, a buddhizmussal kapcsolatos kifejezések.

India elég nagy ahhoz, hogy ne nagyon értsék az ottaniak sem, hogy mit is akarnak a tibetiek, miért olyan fontos nekik az önállóság. Sőt, egyre inkább kérdés a menekült mivoltuk, s előbb utóbb rákényszerítik őket a döntésre: indiaik lesznek, vagy örök menekültek. India bolygó tibetijei már így is külön kérdést jelentenek. Azok a tibetiek ugyanis, akik a hagyományos képzés végén nem tettek szerzetesi fogadalmat, kolostori tudományukkal kereskedőként boldogulnak a legjobban a világi életben, így tudják közvetlenül is a legjobban támogatni szerzetesként élő társaikat. Tehetősségükért, és zárt közösségük felvirágoztatása miatt manapság sokan irigylik őket, és nem mindig látják őket szívesen az indiai városokban.

Sajnos a cikk magyar változatának, első körben nem találtam most is elérhető internetes kiadását.

Vegyük sorra a problémás kifejezéseket (a cikkben nem szereplő eredeti tibeti szavak a nemzetközileg leginkább használt Wylie-átírásban szerepelnek):

A közkeletű "élő Buddha" kifejezés eredetileg Márát, a Gonoszt legyőző (jina, rgyal ba) megvilágosodott (Buddha, sangs rgyas) állandósult jelzője. A keleti kultúrákban hagyományos tisztelet formáit és isten-fogalmát nem ismerve elég félrevezető az "élő Buddha" kifejezés. Az sem világos belőle, hogy ezek az emberek valami olyan belső minőségnek, szándéknak az újramegtestesülései, amelyek a ragaszkodásteli személyiségünktől függetlenek. (Ez a kérdés majd akkor válik fontossá, amikor arról sik szó, hogy a dalai láma újra megtestesült utódját még most, életében megkeresnék.)

Az, hogy a karmapák, egy 12. században felszínre bukkant szándék, a dalai lámák megtestesítette együttérzés ebben a formában pedig csak a 14. században jelent meg az emberek között nem igazán mérvadó szempont. Valójában mindkét erő időtlen. Azt persze meg lehet fogalmazni, hogy Tibetben először a kagyü rendben keresték meg tudatosan az ilyen, a Buddha tanítását (dharna, chos) őrző közösség életében fontos, újból és újból valamilyen formában megjelenő minőséget.

Ami "öröklődik", vagyis folytonos marad, az a szándék, ami tetteinket mozgatja, és amelyek a következményeikkel együtt alkotnak folytonosságot. Ez a "tudatmag", amely "tudása" nem kettős (tett és következmény, ok és okozat), hanem egy célnak, a megvilágosodás mások javára történő megvalósításának van alárendelve. Így a dharmát valóra váltó lény képes egyszerre látni okot és okozatot, hiszen minden tettünk, több korábbi tett következménye és ugyanakkor több későbbi tett előzménye is.

A "vonalvezetők" átadási vonal fenntartói, amit csak az adott hagyomány elsajátításával és továbbadásával képesek megtenni. A "tulkus" szó helyesen "tulkuk", illetve egyes számban tulku (nirmánakája, sprul sku) a valóság magasabb szintjéről a létforgatag szenvedésteli világában megjelenő tudatfolytonosságokat jelöli, akik értékes megtestesülésként (rin po che) megjelennek a létforgatagban vándorló, még nem teljesen tiszta, szétszórt, zavarodott tudatú lények előtt, és sokukban képesek felébreszteni a megvilágosodás önzetlen szándékát (bodhicsitta, byang chub sems).
Az, hogy valaki életében "átadja tudatát egy reinkarnációnak" elég nehezen képzelhető el, még a hagyományos keretek között is. Pontosabb lenne, ha úgy fogalmazmnánk meg, hogy még ebben az életében megkeresik ugyanennek az erőnek és az ezt óvó személyiség-mintának a másik hordozóját. Ez persze egy nyugati ember számára nehezen emészthető meg, hiszen azt jelenti, hogy ilyen ember egyszerre több is élhet közöttünk. De a tulku szó jelentése éppen erre utal, hogy a lét, a tudat egy magasabb szintjéről tükröződik, idevetül elénk egy példaadó minta. Megjelenik, és hatni kezd egy ilyen energia, mint a Nap, amikor felkel, egy-egy ország sok ezer tavában tükröződik egyszerre.

Az, hogy a 17. században kik és miért vívtak "véres háborúkat" a hatalomért, nem olyan könnyű megmondani. Nyilvánvalóan nem maguk a karmapák és nem maguk a dalai lámák.
A két rend nézőpontja között is árnyaltabb a különbség. A gelug hagyományban valóban fontos a szerzetesi eszmény, de ez inkább a tanulást jelenti, hiszen természetes, hogy aki szerzetes bizonyos kötelmeket betart. Másfelől nem csak a szerzetesek tanulhatnak. A tanulással, az intellektuális belátással szerette volna a rend alapító Congkapa megalapozni a végső felismeréseket, és így csak egy bizonyos szintű tanulás után javasolta a komolyabb tapasztalatokhoz juttató gyakorlatok, az elvonulások elkezdését. A kagyü irányzatban viszont úgy gondolták, hogy a tanulás a már meglévő tapasztalatok feldolgozását, hétköznapi életbe való beágyazását jelenti.

Az "indiai vándorló szerzetesek" nagy része nem volt szerzetes, tevékenységüknek éppen az volt a lényege, hogy képesek voltak nem szerzetesi körülmények között, gyakran tisztátalannak, alantasnak tartott világi tevékenységeiken keresztül valóra váltani azt, amit Buddha tanított.
A mahájána valóban kapcsolódik a tantrikus rítusokhoz, és a théraváda pedig az egyetlen máig fennmaradt hínajána irányzat.

A Gyütö kolostor valójában a zerzetesi alapképzés utáni tantrikus gyakorlatoknak a haladó, "felső" kollégiuma. Híresek a mantrákat torokból mély hangon éneklő szerzeteseik. De hagyományosan, minden nagy kolostornak megvolt a maga tantra-kollégiuma. Manapság sem ez az egyetlen, sokat emlegetett dharamszalai intézmény létezik.

A karmapa természetesen ember, hiszen a megvilágosodás ember voltunk kiteljesedés.

A "jakszőrből készült nomád sátor" nyilvánvalóan "jakposztó", "jaknemez", ami sajnos manapság ugyanolyan érthetetlen a hétköznapi, "nem nomád" magyar embernek, mint a "jakszőr". Magából a szőrből nem lehet sátrat készíteni, csak az összetapasztott szőrszálakból álló posztóból, a nemezből.

"Lhaszá"-t régóta Lhászaként írjuk magyarul, a helyes kiejtése, ami a tibeti hangokhoz a legjobban közelít, a "Hlá'szá" lenne.

A "lelkipásztori munkája" elég abszurd fogalmazás, hiszen Buddha hagyományában nem pásztorolni való lelkek vannak, hanem önálló döntésre, a felelősség vállalására képes tudat- és létfolytonosságok.

Amerikában, egyetlen külföldi útján Boulderben nyilvánvalóan a Csögyam Trungpa alapította közösséget látogatta meg, akiket elődje, a 16. Karmapa is tanított.

A két karmapáról szóló beszámoló elég lekezelő. Az persze érdekes, hogy a korábbiakban, a tulku szóhoz kapcsolódó szómagyarázatot szem előtt tartva nyugodtan lehetne még több karmapa is. Persza karmapák szemszögéből nézve hagyományosan maximum három testben lehetnének, bár erre a kagyü rend történetében nem nagyon volt példa. De a hasonló elismerés és a hagyomány továbbadásának a kérdései miatti szakadásokra igen.

A "szívfivér" (thugs sras) a szellemi tanítvány, dharma-testvért jelent. Amikor egy mester örökösét szellemi családtagjának nevezi. A tibetiek szeretnek ilyen kifejezéseket képezni. Congkapa két tanítványával, Gyelcab Dzsével és Csökji Gyelcennel alkotnak egy három tagú családot: az atyai fejedelem és két gyermeke, összesen hároman (rje yab sras gsum).

Ole életét sem nagyon lehet külsőségek alapján megítélni. Shamar rinpocse és Tai Szitu rinpocsék tevékenységét sem biztos, hogy így kellene tálalni.

Azután meg, mintha meglepő lenne, hogy a köztünk megjelenő emberen túlmutató erő mégis emberien viselkedik. A lapptop, internet, dvd... persze, az email és a Facebook még nem csatorna, mert nála még a helyén van a virtuális, és a közvetlenül megtapasztalható fizikai valóság, és ereje, jelenléte ezen a csatornán keresztül hat. (A tanításoknak persze ugyanolyan jó közvetítője a világháló, mint régen a könyvek voltak.)

Az újságírók belegabalyodnak a hétköznapi nyugati ember kérdéseibe: ha egy ember, akkor ma ő is ugyanúgy felhasználható a mai hatalmi játszmákban, és ugyanolyan esendő a testében, mint bármelyikünk. De hát már a 16. Karmapa halála is ezt példázta, ahogyan magára vette korunk szenvedéseit: teste belepusztult. Személyében azonban addig még sohasem tette lábát megvilágosodott lény az Újvilág földjére, és halála után soha nem látott módon terjedt nyugaton a buddhizmus.

Az világos a cikkől is, hogy szerzőjük egyáltalán em értette, miről is tanítanak a karmapák: "az eképzelésszer szellem és a bölcsességi szellem közötti különbség" a namse (rnam shes) és a jese (ye shes) közti különbséget taglalja, amit elég nehéz nyugati fogalmakkal ilyen egyszerűen megfogalmazni.
A namse a megkülönböztető gondolkodás tevékenységéből származó, az összefüggéseket belátó szerzett bölcsesség. A hétköznapi okoskodástól sokban különbözik, mert összpontosítás nélkül nincs, és nem ítél a dolgokról, az üresség szemléletének megfelően minden kérdést nyitva hagy, hogy válaszolják csak meg önmagukat.
A jese velünk született bölcsesség, az az eredendő képességünk, hogy az észlelés legelső pillanatában még tisztán csak a dolgokat látjuk. Után azonban mindenféle képzetet, érzelmet, érzést társítunk hozzá, amelyek a három méregtől felkavarva, a többi káros befolyástól zavarva egyre kevésbé azt mutatják, ami előttünk van. A végén már annyira bele tudunk zavarodni, hogy már abban sem vagyunk biztosak, hogy mi magunk mit akarunk ott látni. A jese eredeti bölcsességét ezeknek a zavaró tényezőknek a kiszűrésével, megkerülésével érhetjük el. Így a világot helyesen látó bölcsesség mindig is megvolt és megvan bennünk, csak fel kell tudni ismerni, meg kell tudni állni a változásban úgy, hogy meg tudjuk őrizni ezt az eredeti tiszta szemléletünket.

Így, ezzel a szemlélettel használhatják az újjászületett tibeti mesterek is korunk "vívmányait", nem szennyeződnek be általa, mi azonban, zavarodott tudatunk képzetei közt elveszetten mindenfélét gondolunk róluk, miközben ők ezeket a tárgyakat egyszerűen olyannak látják, amilyenek, se többnek, se kevesebbnek.

A cikk kapcsán persze el lehet gondolkodni, hogy milyen feszültségeket teremt ma, ezeknek az embereknek az életében a hagyományos tibeti szerzetesi nevelés. (Ezzel szemben persze ott vannak a kínaiak nem csak börtönben alkalmazott átnevelő programjai is!) Köztudomású, hogy Csögyam Trunga is, saját példája miatt, hiába sikerült neki végül elfogadnia ezt a tulku-nevelést, első, Amerikában született fiát nem akarta ennek kitenni, aki a tibetiek szerint emiatt majdnem húsz évig zavarodott tudattal élt. Későbbi fiai, akikben szintén felismertek ilyen erőket, már mindkét szemléletű nevelésben részesültek. Az első nyugati családban hagyományos módon született tulku, akit 1984-ben találtak Spanyolországban, Öszel láma, amint nagykorú lett, ott hagyta a tibeti kolostorát, és azt mondta, megnézi, milyen a nyugati világ, és majd utána dönti el, hogy viszi-e tovább hagyományos, újramegtestesült mesterként rá váró feladatát. (Őt persze indiai viszonyok között is elzárt körülmények között nevelték az újjáépített Szera kolostoregyetemen, Mundgodban.)

Az eredeti német cikk