Saturday, October 8, 2011

Bábeli könnytár

Régen a könyv és a könny egy szó volt. Mert amit leírtak, azon sírni kellett. Ha mást nem, azért, mert többnyire régen halott emberek példáit hallhattuk. Azt hiszem, már azt is megírták, kiásták, hogy a bibliai történet a nagy Zikkurat építéséből ered, amikor mindenhonnan hoztak a birodalomból, különböző nyelvű népeket. De nekem, ez Borges fogalma, és a világhálón életre kelő dolgok, ahol nem csak, a jelszót feledve el lehet veszteni emlékeket, hanem rég halott írók, költők hangját is meg lehet őrizni. Mint például Octavio Paz Napkövének a felolvasását több helyen is megtaláln1 folyóvíz, mely kanyarogva
gyorsul, lassul, de minden kerülőn át
mindig megérkezik:
nyugodt iramban
csordogáló csillag vagy tavasz árja,o mas danzante,
un caminar de río que se curva,
avanza, retrocede, da un rodeo
y llega siempre:
un caminar tranquilo
de estrella o primavera sin premura,
agua que con los párpados cerrados
mana toda la noche profecías,
unánime presencia en oleaje,
ola tras ola hasta cubrirlo todo,
verde soberanía sin ocaso
como el deslumbramiento de las alas
cuando se abren en mitad del cielo,


un caminar entre las espesuras

de�nye közt, amely dalával az erd�lgor de la desdi1vé-dermesztő madárhoz hasonló,
míg a felénk közelgő röpke üdvök
el-eltünedeznek az ág-bogak közt,
fény-percek között madarak szemeznek,
kezünk közül kisikló sejdítések.


Öt év után visszamehettem egyik régi otthonomba. A diabolikus filiszter a méreg mellett a Hamvas kapcsán tapasztalt őrületet hagyta ott. Ami élő volt, múzsai, az a számára sohasem kelt életre, s tudatlanságában, mert az alvóról azt hívén halott, "természetes módon" darabolta fel, és tűzte ki a falakra, és vetette a
egész éjjel magárazárt szemekkel
baljós próféciákat mormoló víz
egyhangún csapkodó hullámverése,
habra hab, amíg mindent elborítnak
sosem-hanyatló zöld teljhatalommal,
mely mint szárnyak tündöklő ragyogása,
ha kiterjeszkednek a szabad égbe,

hömpölyögve az eljövő napoknak
sűrűje és a balszerencse vészjós
fénye közt, amely dalával az erdőt
kővé-dermesztő madárhoz hasonló,
míg a felénk közelgő röpke üdvök
el-eltünedeznek az ág-bogak közt,
fény-percek között madarak szemeznek,
kezünk közül kisikló sejdítések.


Öt év után visszamehettem egyik régi otthonomba. A diabolikus filiszter a méreg mellett a Hamvas kapcsán tapasztalt őrületet hagyta ott. Ami élő volt, múzsai, az a számára sohasem kelt életre, s tudatlanságában, mert az alvóról azt hívén halott, "természetes módon" darabolta fel, és tűzte ki a falakra, és vetette a maradékot a szemétbe, a sörösdobozok mellé.

Erre persze azt mondanám most már, hogy a jelenből kell kiindulni, és együtt folytatni. Sohasem hittem volna, hogy ennyire szó szerint meg fogom tapasztalni azt, amit Hamvas írt a melankólia esszéjében.

az itt és mostban
minden tudás
a jelenlét tája,
ezen a láthatáron
jövő és múlt egy

deng ‘dir kun shes rab ye shes//
rig pa’i sems kyi bkod pa bzhugs//
phyogs ‘byams ‘dir snga phyi'i srid gcig//

está aquí y está vez todo saber es
paisaje de presencia en está vista
y futuro y pasado no apartarse

A tibeti háromsoros a maga nemében csonkának számít, mint eredetileg a haiku is. A spanyol csak úgy jött. Soha nem tanultam, csak érzem. Persze, ha nem figyelek rá, elrontom. Ez is sántít még nekem egy kicsit, mint a következő:

átitattál
szomorúságtól
kristálytiszta
derűddel

tú penetrabas me
en más tu limpio
tristeza que un cristal
de serenidad